Négy

A város a völgy végében állt egy magas, vörös homokkőorom csúcsán, három oldaláról a folyó vette körül vigyázó ölelésével. A folyó túlpartján egy út futott a gyümölcsöskertek és a szőlőültetvények között a távolabbi szántóföldek felé. Ott kezdődött a nyílt vidék, és tovább terpeszkedett észak felé, ahol a völgy összeszűkült.

A folyó északról dél felé folyt, egy föld alatti csatornán hagyta el Magmelt Tlanuwa hegyei alatt. A völgy falain nem volt természetes hasadék; csaknem egységesen meredekek, és nehezen járhatók voltak. Ormaikon túl hegynagyságú csúcsok emelkedtek minden oldalon: ha valaki el akarta volna hagyni Magmelt, vagy kívülről akarta volna megközelíteni, azokon a magaslatokon kellett volna átverekednie magát. Amennyire Magnus tudta, a történelem folyamán egyetlen ember volt, aki utat talált a völgybe, és még soha senki nem akart elmenni.

– Egyszer, réges-régen érkezett ide egy idegen Odakintről. Ezt apám mesélte nekem. Az idegen eltévedt a hegyek között. Miután néhány nap alatt kiheverte a megpróbáltatásokat, megkérdezte őket, hogy maradhatna-e. „Édenkertnek” nevezte a völgyünket… Senki sem értette, miről beszél, amikor megpróbálta elmagyarázni. Szívesen látták, egy feltétellel: soha többé nem beszélhet a Külvilágról. Megkérdeztem apámat, hogy mi történt volna, ha az idegen vissza akar menni oda, ahonnan származott. Apám szerint ez lehetetlen volt: „Az idegen megértette, hogy soha semmi oka nem lesz innen elmenni.”

Magmelben, ahol sem rang, sem kiváltság nem létezett, egyetlen család – Magnusnak eleinte nehezére esett elfogadni, hogy ez éppen az övé – birtokolt apáról fiúra öröklődő címet. A Kendal, avagy a Völgy Őre igen nagy, az idők kezdetére visszanyúló tiszteletnek örvendett. Olyan bölcsességet tanúsítottak neki, amely a Kendal tisztségével automatikusan együtt járt. Hatalma azonban nem volt. Kötelezettségei csak előtte, illetve a felesége és – miután belépett a megfelelő korba – a legidősebb fia előtt váltak ismertté.

A Kendalok évszázadokon át a város peremén álló, hatalmas házban éltek, amelyet – Magmel lakhelyei közt egyedüliként – magas fal vett körül. Márványtorony emelkedett a város zöld háztetői fölé, amelyből az egész völgyre kilátás nyílt. A torony ablakában örökké égő lángot tápláltak, amely a békét és a biztonságot jelképezte.

– Néhány nap, és betöltőm a tizenhetet. Életem legfontosabb napja… Apám szerint kérdés nélkül el kell fogadnom a végzetemet.

Ahogy közeledett a tizenhetedik születésnapja, Magnus ideje nagy részét magányosan töltötte: a folyóban horgászott a völgy legészakibb végén.

Órákon át ült a parton, és a folyásiránnyal szembenézve a sziklás, kopár Tlenamaw-t bámulta: az egyetlen helyet egész Magmelben, ahová senkinek sem volt szabad lépnie. Habár nem nyújtott sok látnivalót, a Tlenamaw mégis hívogatta Magnust. Ahogy a hegyi kecskéket nézte, amint leereszkednek a sziklákon a vízpartra, vagy felpillantott a poros hegyhátakra, ahol mély árnyékok jelezték a barlangok bejáratát, lelki szemeivel máris tiltott földre lépett, felmérve menekülése útvonalát. Már azzal is törvényt szegett, hogy csak végigjáratta tekintetét azon a tájon, követve a völgy vonalát, ahogy keskeny, kanyargós szurdokká vékonyodik, amely a sziklák alatt folytatódik, amíg el nem tűnik a szem elől, fejét befúrva a hegy sötétvörös ráncai közé.

Egy este, amikor Magnus a folyóparton horgászott, ezüstös csillanást látott a vízben. Mivel eleinte azt hitte, hogy egy nagy hal hasa lehetett, ahogy a víz alatt átfordulva ráesett a fény, Magnus felmászott a folyópart legmagasabb pontjára, hogy jobban lásson. Alatta a víz mély mederben futott, a legcsekélyebb fodrozódás nélkül. Kezét a szeme elé kellett emelnie, hogy belásson az ég felhőtlen tükörképe alá.

A folyó kanyarulatában, amely a tiltott vidék kezdetét jelölte, hosszú, lapos szikla nyúlt ki mélyen a vízfolyásba, akár egy természetes móló, mozdulatlan, keskeny öblöt alkotva. Magnus elnézett a víz fölött, és jeleket keresett, amelyek elárulhatják a hal hollétét, amikor észrevette, hogy egy apró, fehér kéz nyúlik ki a medencéből, és belekapaszkodik a szikla szegélyébe. Aztán halk csobbanással visszasiklott. Elfordulva Magnus fénylő, fehér vállakat látott, és egy kerek, csillogó fejet, amely fekete volt és sima, akár egy vidráé, ahogy a lény előúszott a part árnyékából.

Magnus csak állt, és bámulta a lányt a folyóban. Intett neki. A lány nagyon félénken félig kiemelte karját a vízből, majd újra alábukott, egy pillanatra feltárva meztelenségét a fiú előtt, mielőtt a víz fodrai elrejtették volna a szeme elől. Egy kicsivel messzebb újra a felszínre jött, és visszanézett Magnusra.

– Hogy hívnak? – kiáltott utána a fiú.

– Nuala – felelte a lány. Aztán a vízre fordult, és nagyon sebesen úszni kezdett az árral szemben. Magnus figyelte, amíg a lány nyomában fodrozódó, ezüstös hullámok el nem tűntek a szeme elől.

Magnus tudta, hogy senki sem élhet a Tlenamaw-ban, még ez a különös kinézetű lény sem. A lány bőre fehér volt, akár egy halotté, a fejét borító haj pedig kékesfekete, akár a szőlő. Szeme, ahogy Magnusra nézett, arany fénnyel volt tele, ám a folyópart árnyékában feltűnt neki, hogy az is szinte teljesen fekete.

„Nuala” – ismételte magában a nevet.

Magnus másnap reggel visszatért a folyónak ugyanarra a pontjára, és egész nap ott várt, remélve, hogy a lány újra felbukkan. Még alig volt szürkület, de már-már feladta a reményt, és készült hazaindulni, amikor felismerte a halk, ritmusos csobbanásokat: egy úszó közeledett felé a vízben.